2010. május 17., hétfő

MEGITTÁK/MEGISSZUK-E ÚJRA A FEKETE LEVEST?

Rögtön az elején be kell valamit vallanom: jómagam nem igazán kedvelem a kávét! Sokkal többre tartom a teát, és manapság ha választani lehet, kivétel nélkül az utóbbi részesítem előnyben. Persze nem volt ez mindig így. Annak idején (40 évvel ezelőtt) például a katonaságnál még kis pénz is kerestem a kávéfőzéssel, jól jött az a kilencvenvalahány forintos havi ellátmány (vagyis az általunk használt nem hivatalos nevén: a zsold) mellé. Volt olyan társunk, aki a kétszeresét-háromszorosát is megkereste annak az összegnek. Amit úgy lehetett elérni, hogy a kávézaccot többszörösen kifőzték az ügyeskedők. Az így készült matériát aztán gondosan elegyítették, vegyítették az első főzet – többnyire méregerős – presszókávéval…
Jómagam még ideje korán felhagytam ezzel a tevékenységgel, nem vártam meg a lebukást, vagy, hogy megigyuk a levét! Vagyis a fekete levest…
A fekete levest később sem szerettem meg, de munkám, (az újságírói, riporteri, szerkesztői időnként határtalannak tűnő tennivalók) miatti éjszakázások során, gyakran arra kényszerültem, hogy kávéivással próbáljam ébren tartani magam. A korabeli lapszerkesztőségekben gyakorlatilag két út állt az újságírók előtt, vagy alkoholistákká váltak, vagy bizonyos fokú kávéfüggőkké. Jómagam inkább a másodig lehetőséget választottam, a szeszkedvelőket, a mértéktelenül vedelőket mélyen megvetettem és utálom őket ma is. A kávé fogyasztása során is igyekeztem mindig mértéket tartani, ami persze nemcsak saját elhatározásból fakadt, hanem abból is, hogy gyenge gyomrú lévén, néhány dupla után már nem igazán élveztem a dolgot.
A magyar – kotyogóval, vagy presszógéppel főzött - kávé, különben is erős! Nem olyan, mint például az osztrákok, vagy a németek hosszú lére eresztett löttye és nem is olyan, mint az igazi török kávé. Persze sokan vannak, akik éppen ezt szeretik: tejjel, tej nélkül, cukorral, vagy cukor nélkül. A szocializmus (a gulyás-kommunizmus) egyik nagy magyarországi vívmánya volt, hogy a baromfifeldolgozótól a vasöntődéig szinte mindenhol volt egy kisebb-nagyobb helyiség, ahol kávét főztek, kávét mértek. Ezeket a (többnyire igénytelenül berendezett) helyiségeket a legzordabb (stahanovista- tervgazdaságos) időkben sem lehetett bezáratni. Így lett a munkásosztály nagy vívmánya az ötperces (tízperces) kávészünet.
A kávéivás kultúráját a törökök honosították meg az európai kontinensen. Az első kávészemek állítólag a Bécs elleni hadjárat során kerültek Magyarországra. Van pár történet arról, hogy amikor a két fél éppen nem háborúzott, vagy a végvári vitézek és a török fegyveresek békét kötöttek egymással, az egyezség megpecsételésére „megitták a fekete levest”. Ezt a frissítő italt egyébként egy Vajszel Karháni nevű tevepásztor találta ki, vagy fedezte fel. Mégpedig úgy, hogy a kávécserjét tüzelőanyagnak használta, melynek következtében megpörkölődtek a kávészemek, amit rágicsálva azt tapasztalta, hogy kevésbé vesz rajta erőt a fáradtság, jobban tud ügyelni a jószágaira.
Ennek a történetnek mindössze egy apró szépséghibája van, mégpedig az, hogy nem mindenütt pörkölték, vagy pörkölik a kávét. Magam is ittam pár éve – a muszlimok számára kötelező mekkai zarándoklat elvégzése után – zöld kávébab szemekből főzött kávét. Sem íze, sem színe nem hasonlított az általam korábban ismert feketekávékra. A nagy megtiszteltetésnek számító szaúd-arábiai vendéglátásra, máig büszke vagyok. Sőt, akár most is szívesen kezembe vennék egy olyan kis porcelán csuprot, amiben friss, forró zöldkávé illatozik. A vendéglátás egyébként királyi volt!
A kávé őshazája egyébként Jemen, legalábbis és úgy tudom. Jemenben van egy Mokka nevű város, sokáig ez volt az egyetlen kávé márka neve is. Magyarországon még az ötvenes-hatvanas években is jobbára Mokka-kávét ittunk, mokka kockacukorral. Ha déligyümölcsöt (például narancsot, banánt), vagy keleti fűszereket (például fahéjat, szegfűszeget) nem is mindig lehetett kapni, a kávénak többnyire mindig szezonja volt. A minőség persze már más kérdés! Akik megtehették, például a rendszer által sztárolt sportolók, futballisták, kivételezett (titokban a kapitalista nyugat ellen kémkedő) külpolitikai újságírók hozzá juthattak nívósabb termékekhez is. Ausztriából például a Julius Meinl-től hoztak finom kávékat, legalábbis az akkori (nem nyilvános) hírek szerint az volt a „menő” elvtársi körökben.
Ma már itt Törökországban sincs igazi nagy kultusza a kávénak, bár a kávéivás divatja kétségtelenül megmaradt, főleg a hölgyek körében. A hétköznapi ember azonban inkább teát iszik, jó török teát, ami ugye saját termés. A kávéiváshoz sok érdekes szokás, hagyomány is kapcsolódik. Az egyik ilyen fura-furcsa esemény, amelyen magam is átestem: a lánykérés során szokásos ceremónia. A jövendőbeli feleség a népes rokonság jelenlétében kávét szolgál fel a férjjelöltnek. A jelenlévők biztatják: na, igyad már! Árgus szemekkel lesik a hatást… A kávéba ugyanis cukor helyett, sót tesznek! Ha igazi férfi vagy, gyorsan felhörpinted, meg se rándul egy arcvonásod sem. Ha viszont fintorogsz, nyafogsz, öklendezel, nem biztos, hogy megkapod a lányt.
A török nők néha napközben is összefutnak egy kis traccspartival elegyített kávéivásra. Tehetik, mert a nyugati társadalom mai gyakorlatával ellentétben többségük nincs rákényszerülve, hogy egész nap egy munkahelyen húzza az igát. Bár a hagyományok, a hagyományos (békés családi hátteret biztosító) gyakorlat errefelé is tűnőben, megszűnő félben van. A tradicionális családok munkamegosztása a férj kötelességévé teszi a mindennapi előteremtését. Ők, csak ünnepélyesebb alkalmakkor kávézgatnak, vagy ha vendég jön a házhoz. A munkahelyeken a tea, a jó sok tea a sláger. Tea, török fekete tea, amit többnyire helyben főznek… A zöldtea, bár manapság más minden nagyobb üzletben kapható, vagy a fehér tea, még a teaházakban, a vendéglőkben sem túl általános.
Az igazi török kávé finomabbra darált, mint a Magyarországon megszokott. Cukorral együtt, többnyire rézibrikben főzik. Lehet nagyon édes, közepesen édes, de lehet cukor nélkül is kérni. És a zacc ott van a kávé alján. A teteje pedig kicsit habos… A porcelán kávés csészék valóságos kis műremekek. Nekem személy szerint a kütahyai csészék tetszenek, az azokon látható régi motívumok! Kaptam is egyszer egy török újságíró barátomtól egy készletet, ami sajnos már nincs meg. De, ha egyszer még eljutok Kütahyába, első dolgom lesz, hogy pótoljam a hiányt!
A kávéívókat általában nem szokta érdekelni, milyen is az a növény, amelyen a kávé terem. Vagy, hogy milyen virága van a kávénak, milyen a félig érett, vagy már kész termés. Jómagam is csak véletlen bukkantam ilyen képekre. El-elnézegettem, és közben elgondolkodtam: mennyi mindent nem tanítottak meg nekünk okos tanáraink. Engem Csikai Pali bácsi – a biológia tanárom – még meg is buktatott középiskolában. Azt, hogy oroszból is egyest kaptam nem vitatom. Nem szerettem az a nyelvet, bár később tisztességesen megtanultam, és máig használni tudom. A bioszt viszont világéletemben szerettem, és boldog vagyok, hogy itt keleten élve olyan növényeket, gyümölcsöket is megismerhettem, megkóstolhattam, melyeket egy átlag magyar – vagy talán egy szigorú biológia tanár – aligha.
Mindezek után álljon itt egy eredeti recept:

A török kávé (Türk Kahvesi)
Hozzávalók (Malzemeler)
1 findzsa víz (1 fincan su)
1 teáskanálnyi kávé (1 çay kaçığı kahve)
1 teáskanálnyi cukor (1 çay kaçığı seker)
Az elkészítés (Yapılışı)
A török kávé készítéséhez érdemes forró vizet használni, majd miután bele tetted a finomra őrölt kávét és a cukrot, főzd lassan. Minél tovább főzöd, annál finomabb lesz az íze. Kevergesd közben szorgalmasan, majd ha kész, a findzsából töltögesd csészékbe. Adj melléje igazi török édességet: lokumot!

Végül még valami…
A Hódoltság korában nemcsak végvári harcok és más mindenféle csatározások voltak… ahogy én látom, a magyar irodalom (a szépirodalom és a szakirodalom, a történészek, az orientalisták, a turkológusok) nagy része főleg a szembenállásra, az ellenségeskedésre, az ellentétekre fekteti a hangsúlyt. Kevés olyan magyar nyelvű munkát olvastam (ami persze lehet az én hibám is), ami a megbékélésre, a török-magyar barátság elmélyítésére vonatkozna. Pedig talán érdemes lenne leülni, és nemcsak mint régen a csaták szünetében olykor-olykor, de végérvényesen meginni a fekete levest… Békét kötni, megbékélni a múlttal!

2 megjegyzés:

  1. Részemről a teljes egyetértés.
    Igazad van, valóban kevesen tudják mi az, hogy török-magyar barátság, pedig bárhol jártam, mindig arkadas voltam!
    Még ekkor is:

    http://szekelyistvan.hu/naplo_presi.php és keress rá:
    Egy kis vásárlás Isztanbulban. (1973)

    VálaszTörlés
  2. A törökök rendkívül barátságos és vendégszerető emberek... Persze - talán nem mindenki tudja - de itt Törökországban sem minden ember török. Van sokféle náció... egy a közös bennük, h többnyire mindannyian törökül beszélnek. Ráadásul ezernyi tájszólással... ja, és mások a városrészek. Bort venni és részeg embert látni például leginkább a keresztény városrészekben lehet...

    VálaszTörlés