Mutasd, mi van a kolbászodban!

Büszkeség és balítélet

 

Sokáig nagyon büszke voltam rá, hogy szeretem a török kolbászt. Mostanában már nem vagyok rá olyan büszke. Szűklátókörűségemnek köszönhetően ugyanis sokáig nem vettem észre, hogy ez a kolbász már rég nem az a kolbász, amit vagy húsz évvel ezelőtt – amikor először vásároltam ilyesmit – az Egyiptomi Bazárban lehetett kapni (aki esetleg nem tudná, annak mondom: ez is Isztambulban van Eminönüben, a „Yeni Cami” háta mögött és törökül Mısır Çarsı-nak nevezik). Az elmúlt több mint félévtized során, amióta isztambuli polgár vagyok, sokféle kolbásszal próbát tettem, de egyik sem hasonlít azokra a régi ízekre.

Megjegyzem, vannak márkás készítmények, nagynevű cégek, amelyek szép nagy boltokban, bevásárlóközpontokban árusítják a termékeiket. Szépen „agyusztálva”, becsomagolva, vagy éppen csak egyszerűen fellógatva a megfelelő (jó látható) helyen, vagy mintegy kint felejtve a bolt előtt. Mert errefelé nemigen hallani hírét, hogy a kolbászt, vagy bármi más élelmiszert bárki illetéktelenül magához venne, (magyarán ellopná fényes nappal!) vagy csak simán belekóstolna. Csodálkoztam is emiatt, de most már alighanem tudom a rejtély okát. Vagy legalábbis sejtem…

Történt pár hete, hogy meguntam a kedvenc kaszapnál vásárolt rövid kis kolbászokat. Ebben a húsboltban még a többi húsboltnál is mindig frissebb a hús, és nem tud az ember olyat kérni, amit egy szemvillanás alatt, boszorkányos ügyességgel ne teljesítenének. Igaz, most más a tulaj, mint 3-4 évvel ezelőtt, amikor nyitottak, és más a cégtábla, mások a boltban dolgozó emberek is, a minőség azonban semmit sem változott. A „kaszapkolbász” minősége sem. Sőt, ha igazságos akarok lenni azt kell, hogy mondjam, még javult is a minőség, bővült is a kínálat. Most ugyanis a korábbiakkal ellentétben van rövid kolbász, hosszú kolbász, lágy kolbász és persze kemény kolbász is.

Az utóbbi a kedvencem. Ezt, ha egy éles késsel felvágja az ember, rögtön valami finom illat jön elő, és a kolbász piros színe is sokkal élénkebb, mint az bizonyos más kolbászoknál tapasztalható. A törökországi kolbászoknak éppen olyan fontos kelléke a piros paprika, mint otthoniaknak. A jó minőségű piros paprikát itt is szeretik az emberek. Fokhagymát viszont nem tesznek a kolbászokba és disznóhús sincsen benne. Magyarországon nem is hiszik el, hogy lehet anélkül is jó ízű, finom kolbászokat készíteni. Úgy tűnik, most mégis ez a finom íz került veszélybe. Ennek oka sok minden lehet. Talán a divat is, ami már ide hozzánk is begyűrűzött és mindenbe (akár kell vagy sem) adalékanyagokat tesznek, lekvárokba, kolbászokba is.

Nos, a „kaszapkolbász” helyett az egyik nemrég nyílott üzletben kinéztem magamnak egy jó nevű cég által gyártott márkás kis „hüvelyest”. Amolyan szép kerekre formázott, tetszetős külsejű jó illatú kis maga kellető valamit. Ám mielőtt az ár felől érdeklődtem volna, gyors pillantást vetettem a termék címkéjére, azon is az összetevők ismertetésére. Majd hanyatt estem a meglepetéstől, amikor tudatosodott bennem, hogy a szokásos dolgokon (hús, piros paprika, bors, egyéb fűszerek, só) még mi minden van a bélbe töltve. Ilyenek, hogy ízfokozó, stabilizátor aztán „E” nemtudommicsodák tömkelege. Úgy döntöttem, nem veszek egy grammot sem ebből a márkás, jó nevű kolbászból, ellenben elkértem a boltosoktól az inkriminált címkét, hogy megfejtsem itthon a nagy titkot: miből van az új módi török kolbász?

Csak a végeredményt mondom el: itt nálunk – hál’ Istennek – minden van, ami egyben sajnos azt is jelenti, hogy sok élelmiszert illetően egyfajta túltermelési válság is van. Vagyis sokkal többet gyártanak mindenféle élelmiszerből, amint amit el tudnak adni. Emiatt a nyugati példát követve már itt is mindenféle adalékanyagokat tesznek mindenbe. Így – egyebek mellett – például a kolbászba is. Szerintem ezért nem található meg az a régi íz, amit annak idején annyira megszerettem és a táskában cipeltem haza innen Magyarországra. Talán csak a „kaszapkolbász”, az, ami megmaradt a régi formájában én nem tartalmaz annyi adalékanyagot.

Az egyik ilyen általam kifogásolt adalékanyag például a nátrium-glutamát nevű ízfokozó, amiről azt olvastam számtalan mellékhatást okozhat, főként, ha egyéni érzékenység is fennáll. Fejfájást, szapora szívverést, szédülést tapasztalhatsz, és allergiás reakció alakulhat ki, ha észrevétlenül nagyobb mennyiségben kerül a szervezetünkbe.

Arról fogalmam sincs, hogy vajon mennyi kolbász kellene megennem, hogy a mellékhatások jelentkezzenek. Azt azonban (újabban) elég gyakran tapasztalom, hogy a fejfájás kerülget, vagy meg-megszédülök olykor. Igaz, nem vagyok már túl fiatal, van egy betegségem is, amire már vagy fél éve gyógyszereket szedek… Sőt, az orvosom azt mondta, figyeljek a cukorra, kevesebb édességet egyek, kerüljem a nagyon sós, a fűszeres ételeket. Kell ezen felül nekem, még egy kis nártium-glutamátos, vagy nátrium-nitrites – mert, hogy az is van a példabeli kolbászokban – veszélyforrás? Dehogy kell! Sőt, ezek után mindenkinek azt javaslom: nézzétek meg jó alaposan, mi az amit megveszetek, mert mostanában már a régi jól ismert cégeknek sem mindegyiknek lehet hinni.

Az új jelszó: „Mutasd, mi van a kolbászodban!” Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy ugyanezt a játékot nyugodtan el lehet játszani a palackokba zárt üdítőkkel, az üvegbe zárt konzervekkel (befőttekkel, lekvárokkal), a dobozba kényszerített készételekkel, a papírtasakos leves porokkal stb.

Ezek után mondja még valaki nekem, hogy csatlakozzunk az EU-hoz! Európa már itt van. megérkezett, ami rossz, amit már a jó öreg kontinens nyugati felén is egyre többen utálnak, íme ide is megérkezett. Nem volt semmilyen egyeztetés, előtárgyalás meg fityfene. Itt van, megjött, itt meg szép csendesen elfelejtődik a több ezer éves keleti ételkészítési kultúra. Lehet, hogy ez a nyugati világ bosszúja a tatárjárásért? Azért, mert a mongol lovasok 30 kg szárított élelmiszerrel a csomagjukban, képesek voltak eljutni Muhi pusztáig és még tovább is? Mert amellett, hogy Batu kánt, mint vérszomjas hódítót festi le a nyugati történelemírás, a mostani instant leves porok készítésének titka is a régiek birtokában volt… a tejből már akkor tudtak tejport. a húsból, a különféle gyümölcsökből szárítmányokat készíteni. A hosszú út során így nem kellett más csak forró víz és a fejenkénti 30 kg-nyi szárított eleségből így készíthettek kb. 300 kilónyi készételt.