PÁSKOMTÓL AZ OLÍVÁS BABIG

Az élet fája

Gyerekkoromban sokáig azt hittem, hogy az olajfűz (latin nevén az Elaeagnus) termése az olívabogyó, hogy annak csontkemény magjából préselik az olíva olajat. Tévedtem, de ez csak sokkal később derült ki. Valóban, az olajfűz termése – első látásra – nagyon hasonlít az olívabogyó magjához, de csak külsőleg hasonlít! A megjelenési formája hasonlít, a beltartalma viszont már egészen más. Az olajfűz csontos magját körülvevő, kicsit ikrás, édeskés anyag egyáltalán nem olyan, mint az olívabogyó húsos termése. Élettani hatása is más. Azt olvastam róla, hogy a cukorbetegségben szenvedőknek ajánlják. A feleségem egyik Égei-tenger melléki barátnője viszont azt mesélte, hogy ott azon a vidéken, a szamarak kedvenc csemegéje! A helyi emberek nem sokat foglalkoznak vele, talán mert arrafelé túl sok terem belőle.

Nálunk Isztambulban viszont iğde néven jól ismert kuruyemiş, vagyis szárított gyümölcs. (A szárított gyümölcsféleségek és magvak forgalmazása Törökországban egy külön iparág. Sokféle szárítmány van errefelé, a legismertebb például a sárgabarack, a kajszi. Török helyesírással a kayısı!) Az a bizonyos gyerekkori olajfűzfa talán még ma is létezik, Dunaföldváron a 6-os út mellett a Shell-kút és halastó közötti részen, egy Páskom dűlőnek nevezett helyen. A múlt század ötvenes éveinek második felében, gyakran megfordultam arrafelé. Akkoriban még nem zavarta az ember felhőtlen nézelődését, ismerkedését a természettel a nagy forgalom, jó ha félóránként, óránként elhaladt egy autó arrafelé a főúton.
Igazi olívafával, és a rajta termő olívabogyóval már csak 55 éves koromban találkoztam. Az olíva bogyót már korábban megismertem, megszerettem, és olíva olajat is használtam, de elég hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első szem zöld színű olívát magam, saját kezeimmel leszedjem. Ez Gemlikben történt, egy kedves ottani barátom élelmiszer boltja közelében, nem sokkal azután, hogy először jártam abban az olívatermesztésről ismert városban. A Bursától mintegy 30 kilométernyire fekvő történelmi városkát egyik oldalról egy festői tengeröböl határolja, a másik oldalról viszont olajfa ligetekkel tarkított hegyoldalak veszik körül. A város szinte minden pontjáról ilyen szépen zöldellő olajfaligeteket látni. Ebből következik, hogy arrafelé szinte mindenki az „olajból”, az olajfaligetek terméséből él.
A mai, a tíz évvel ezelőtti nagy földrengés után szinte teljesen újjáépített Gemlik, már az ókorban is ismert település volt. Már Hérodotosz is megemlékezett róla, alapítása az időszámítás előtt 12. századra nyúlik vissza. Középkori neve Kius, vagy mint Cius ismert. Egy feljegyzés szerint például 1888-ban a városban 32 dzsámi és mecset mellett 12 templom is működött, 565 boltja, 48 iskolája, 33 gőzfürdője és 1 gyógyfürdője is volt, 65 szobával. A mai soknemzetiségű (például: kurd, laz) egyben turisztikai és közigazgatási központ is, amelyhez 21 falu tartozik.
A gemliki olíva és az abból préselt olívaolaj Törökország-szerte ismert és kedvelt. Az ottani viszonyokat jó ismerő helybeli barátomtól, Osman Kayatól kapott tájékoztató szerint 2 millió 300 ezer olajfát tartanak nyilván. Egy-egy fáról évente mintegy 15 kilogramm olívatermést takarítanak be. A szüret ideje ősszel van, akkor a helyi lakosság apraja nagyja azon igyekszik, hogy mihamarabb a megfelelő helyre kerüljön a termés. A bogyók egy része az olajütőkbe kerül, ahol különféle minőségű és színű olajat készítenek belőle. A termésen kívül az olívafa levelét is feldolgozzák, ami fontos gyógyászati alapanyag. Jómagam például az olajfa szárított leveléből készült teát szoktam iszogatni, a magas vérnyomásom ellen. Feleségem fogorvos barátnéjától kaptuk, aki úgy látszik nemcsak a foghúzáshoz és fogtöméshez ért, de az itteni növények gyógyhatásait is ismeri. Ennek köszönhetően mostanában csak elvétve vannak vérnyomásos panaszaim, és alighanem a félévtizeddel ezelőtt, az egyik hazai kórházban 24 vagy 48 órára rám aggatott műszer sem mutatna már furcsaságokat.
Ez utóbbi szép eredmény persze lehet, hogy másnak is köszönhető. Reggelinél nálunk – és szinte minden törökországi háztartásban is – ott van az asztalon az olívabogyó. Persze nemcsak a fekete, hanem a zöld színű és piros paprikával töltött, vagy zöld színű natúr, vagy az ugyancsak zöld színű, de középen bevagdosott. Mindegyiknek más-más íze, zamata van és létezik, kicsit sósabb, vagy sótlan változata is. Illetve van barna színárnyalatú, zöldes-barnás színű, nagyobb szemű, kisebb… Eddig mintegy 40-50 félét láttam, melyeknek mintegy felét meg is kóstolta már. Kíváncsiságom már nem a régi, de az is lehet, hogy miután egy éve – egy másik betegség miatt - minden reggelinél megiszom egy fél teás pohárnyi citromos olíva olajat, már nem kívánom túlzottan az olajos ízeket. Az olíva olajjal készült ételeket ennek ellenére szeretem, egyik kedvencem, íme, itt olvasható a folytatásban.

Zeytinyağlı taze fasulye – Olívaolajos zöldbab

Hozzávalók:
1 kg friss zöldbab
5 db közepes nagyságú paradicsom
1 nagy fej vöröshagyma
½ teás pohárnyi olívaolaj
1 vizespohár víz
só, ízlés szerint

Elkészítés:
A friss zöldbabot felhasználás előtt alaposan megtisztítjuk, majd középen kettévágjuk. Megtisztítjuk a paradicsomokat is, majd apróra összevágjuk. Hasonlóképpen járunk el a vöröshagymával is. Amikor így mindent előkészítettünk, egy megfelelő méretű lábasba beletesszük a hagymát, tetejére a paradicsomot, a zöldbabot, nyakon öntjük az egészet az olívaolajjal, ízlés szerint megsózzuk és kis lángon kb. ½ óra hosszat főzzük. Érdemes időnként megnézni, hogy le ne égjen, illetve, hogy elegendő-e a víz, amiben fő az étel. Ha szükséges kis vizet töltünk hozzá. Kevergetni nem szabad!
Joghurttal és friss kenyérrel tálaljuk.