Hamubasült valóság

Hogyan készül az igazi kukoricakenyér?

Régóta készülök, hogy írjak egy hosszabb szösszenetet az itteni, a törökországi pékségekről, kenyerekről… tulajdonképpen már kétszer is belekezdtem, de mindig közbejött valami. Valami fontos, vagy annak vélt esemény, elintéznivaló, ami miatt későbbre halasztottam a téma megírását. Pár napja aztán megint csak eszembe jutott a terv, hogy most már tényleg be kellene fejezni ezt a témát, meg kellene írni azt a pár sort, ami még vissza van a történetből. Most mégsem azt írom, hanem előbb valami egészen mást.

Egyik este, fáradtan keresgéltem a török nyelvű csatornák között, amikor egy érdekes filmre lettem figyelmes. Egy meglehetősen nedves barlangban egy meglehetősen elgyötört ember fáradtságos munkával egy kőtömböt faragott. Előbb kivágott a barlang aljzatából egy kerek formát, majd elkezdte vésni, vésni… nemsokára olyan lett a kődarab, mint egy tál. Közben az általa használt, acélból készült, csákányhoz hasonló szerszámot többször is élezni kellett, mert a kemény anyag igencsak elkoptatta annak éleit. Azt, hogy emberünk mennyire fáradt bele a munkába nem tudom, az mindenesetre jól látszott rajta, a mélyben végzett nehéz fizikai munka, rendesen kimerítette, kifárasztotta.

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen tárgy – az nem derült ki a filmből és az sem, hogy mennyi ideig lehet használni. Az viszont, a barlangban készült jelenetek után hamar megtudtam, hogy mire lehet egy ilyen kőből készült tálat használni. Ám mielőtt elárulnám a nagy titkot, tegyünk egy kis kitérőt.

Gyerekkoromban egy dunántúli kisvárosban cseperedtem. A helybeliek nem hívták se falunak, se városnak. Ha valaki például a település központjába igyekezett, és megkérdezték tőle, hova megy, csak annyit válaszolt, hogy „arra be”! Amíg a betűvetést meg nem tanultuk nemigen jártunk „arra be”, akadt tennivalója az embernek már akkor is. A legkisebbek feladata volt például vigyázni a libákra. Így például eleinte magam is voltam Ludas Matyi, vagyis libapásztor, később csikós és tehenész is lehettem, drága jó mostoháim jóvoltából. Volt egy Matyi nevű saját csikóm, és egy Fáni nevű, az életemet gyakran meg-megkeserítő tehenünk is. Az utóbbi, ha ráunt a legelésre, felcsapta a farkát és irány haza, vagy ha nem tetszett neki a fű, húzott magával a szomszéd lucernája felé. Mivel ő volt az erősebb, nem igen volt mit tenni…

Néha - néha – ha a Fáni engedte – azért jutott kis idő mesék olvasására. Sokat foglalkoztatott akkoriban, hogy hogyan is készülhet a hamuba sült pogácsa. Azt ugye tudja mindenki, hogy milyen a pogácsa, milyen az alakja, milyen a formája. Na, és az sem nagy titok, hogy hogyan készül, miből készül. De, hogy hogyan lehet azt a hamuban megsütni… Nos, azt nem mertem soha kérdezgetni. Nálunk, akkoriban nem szerették az ilyen kérdéseket, a másféléket sem. Feszült volt a helyezet, javában folytak a téesz-szervezések. Jöttek – mentek az agitátorok, egyfolytában hangoskodott a lármafa. Egyik nap Matyi csikó váratlanul feldobta a talpait, hogy ne kelljen szegénynek a közösbe vonulnia.

Sok évnek kellett eltelnie, mire tényleg megtudtam, hogy milyen is lehet az a mesebeli hamuba sült pogácsa. Közben az agitátorok, a téeszek is eltűntek, és a múlt kínjairól, bajairól, nehézségeiről is megfeledkezett mindenki. Engem viszont megkínált valaki vagy tíz-tízegynéhány éve egy kicsinyke kis kőedényben főtt étellel. A sötét színűre égett kőszilke megrepedt, gazdája dróttal erősítette meg, hogy használni lehessen, de a világ kincséért sem mondott volna le róla. Családi örökség volt – mesélte az illető. Már nagyszülei is abban készítették a hamuba sült ételt!

De térjünk vissza az eredeti témánkhoz, a filmünkhöz!

Amikor fáradtságos munkával elkészül az a bizonyos kőedény, emberünk elhagyja a hegy gyomrát és egy új fejezet kezdődik a kőből készült eszköz történetében, amit a továbbiakban pilekinek, vagy plekinek hívnak. Ez a szó még Törökországban sem túl ismert, egyedül a Fekete-tenger mellékén, ahol egykor talán magyarok is élhettek, ott használatos. A trabzoni kormányzóság területén a köztársaság kikiáltása előtt több magyar helységnév is ismert volt. Legalábbis ezt állítják egyes történészek, akik azt is tudni vélik, hogy a magyar elnevezéseket azért kapták azok a területek, mert a Kaukázusból délebbre vándorolt szávárd-magyarok laktak ott. A Kárpát-medencei történelmi nagy Magyarországgal egy időben ugyanis létezett egy másik, egy kaukázusi Magyarország is. Önálló államiságának a sánta Timur, vagyis Timur Lenk hadai vetettek véget. A kaukázusi magyarság így szétszóródott, illetve elvándorolt. Volt, akik megbújtak a Kaukázus hegyei között, majd Csecsenföld és Ingusföld határán bukkantak föl. Így például az ingusok egy része is azt állítja magáról, hogy magyar vér folyik az ereikben. A Trabzon környéki hegyekben, völgyekben pedig magyarok is laktak, legalábbis ezzel magyarázzák, hogy pl. Magyarkút, vagy Magyarvölgy nevű helységneveket használtak, melyek mára már teljesen eltűntek.

Az ottani népesség viselete, szokásai is eléggé eltérnek a más törökországi népekétől, és természetesen más a konyha, mások a konyhában használt alapanyagok is. Például nagy előszeretettel használják ételek készítésére a babféleségeket, a káposztát, a káposzta arrafelé nagyra nőtt leveleit, a krumplit, és a kukoricát, a kukoricalisztet. A kukoricalisztet ráadásul vízimalmokban őrlik, aminek egészen más a minősége, az állaga, mint a máshol, vagy másképp előállított kukoricaliszteké. Tehát ebből a finom kukuricalisztbő készül a pilekiben, vagy plekiben a kukoricakenyér. Nem kell hozzá semmi más csak kukoricaliszt, langyos víz és só. Ezt kell összedolgozni, beletölteni abba a nevezetes kőedénybe, majd rátenni a parázsra, és megvárni, míg a parázs elhamvad. Rövid idő múlva, a hamu alatt a kőedényben, ott a kész kukoricakenyér. Természetes anyagokból készült, egészséges… vegyszer, és adalékanyag mentes emberi táplálék.

Legközelebb – insallah – beszámolok majd arról is, milyen ételféleségeket fogyasztanak a kukoricakenyérhez a Fekete-tenger mellékén élő emberek.