A MESÉS KELET CSODÁI
Elfeledett keleti magyarjaink épp úgy használják, mint az alföldi pásztorok
A napokban nagyon, nagyon elszégyelltem magam! Középső unokám, akivel Skype-on csevegtem, az kérte tőlem, hogy 60. születésnapomon mondjak neki egy mesét. Messzire szakadván a szülőföldtől, egy ideje sem az anyanyelvemen sem, más időközben elsajátított és folyton tökéletesített/tökkéletesítendő nyelveimen nem jutott eszembe semmi. Pedig az itteni, gyakran látogatóba érkező rokongyereket első dolga szinte mindig egy-egy török mesecsatorna megnyitása. Bevallom férfiasan, ezek a „modern” mesék, többnyire bárgyú, buta (nemritkán agresszivitásra nevelő) történetek engem már nem érdekelnek!
Mégis elgondolkodtam: ugyan milyen nagyapa is vagyok én, mesék, mesemondás nélkül?
Tehát, most unokáimnak mesélek:
Nem tudom halottatok-e már róla, hogy itt keleten, ahol mi élünk, épp úgy szeretnek főzőcskézni (sütni-főzni) az emberek, mint otthon nálatok. A különbség csak az, hogy (a civilizált?) mindenben túlszabályozott Magyarországon, nyilván gutaütést kapna a tisztelt hatóság, ha egy népes család (pár jó magyar – amúgy régiesen, ahogy még az ötvenes évek közepe táján, a kolhoz korszak előtt, vidéken gyakorta megesett az ilyesmi a mező szélén), mondjuk most egy lakótelep parkjának kellős közepén tüzet gyújtana, és bográcsot állítana!
Nemrég összefutottam az egyik isztambuli bazárban egy ferdeszemű, hozzám hasonló szakállas emberrel. Szépen köszöntöttük egymást, ahogy errefelé illik, aztán nagy tisztelettel tudakoltunk – természetesen, az itteni nyelven -, hogy ki-ki hova valósi. Itt nálunk ugyanis nem azt kérdezik az emberek egymástól, hogy milyen nemzetiségű vagy, román-e, bulgár-e, cserkesz-e? Vagy valami más… hanem, hogy honnan jöttél?hova valósi vagy? Ha kiderül rólad, hogy például „göcsmen” vagyis menekült, bevándorló, esetleg emigráns vagy, máris másként folytatódik a beszélgetés.
Mandulaszemű barátunk arca is hamar felcsillant, amikor kiderült, hogy – bár szülőhelyünk több ezer kilométer távolságra esik egymástól – mégis mindketten elég jól bírjuk a magyar nyelvet! Tudós emberek, nagyhírű ákádémikusok, turkológusok, orientalisták vagy hasonlók nem lévén – egyszerű, hétköznapi témákról váltottunk csak pár szót. Jómagam például arról érdeklődtem, hogy arrafelé, ahonnan a barátunk jött, a végtelen füves pusztaságon (sztyeppén), használják-e még a bográcsot, mint az ételkészítés egyik fontos eszközét.
Mert, akár hiszitek – akár nem, kicsi lánykák, a bográcsot errefelé, nálunk keleten is ismerik, tudják, mi az! Csak éppen nem bográcsnak, hanem bagrácsnak, vagy bagracsnak mondják. Errefelé keleten is sokféle étel készülhet szabadtűzön, bográcsban. Ennek oka az, hogy a tűzrakáshoz, tűzgyújtáshoz mindig, mindenfelé akad valami könnyen összegyűjthető alkalmatosság, aztán magát bográcsot felállítani sem nagy kunszt. Ráadásul, mindig adódik valami belevaló is. Ha teszem azt, neked nincs, van a szomszédodnak, vagy a szomszédod szomszédjának. Errefelé még nem különülnek el úgy egymástól az emberek, mint otthon nálatok. Ott sem volt ez mindig így, régen a magyar paraszt – ha az aktuális tennivaló éppen úgy kívánta (magyarán szezonja volt a munkának) közösen szüretelt, törte a kukoricát, van építette kalákában a házát. Nemrégiben olvastam valahol, hogy most azért büntettek meg valakit Magyarországon, mert segíteni próbált, vagy talán segített is a szomszédjának!
Más furcsaságokat is gyakorta írnak a hazai lapok, és időnként az még elgondolkodtatóbb, hogy milyen leveleket kapok otthonról. Nemrég valaki például arról írt, hogy a szegény sorsú afrikaiaknak kezdeményezett gyűjtést, mintha odahaza egyetlen saját fajtája béli rászoruló (kukabúvár, hajléktalan, kilakoltatott, munkanélküli, vagy rokkantsági nyugdíjától – járulékától megfosztott magyar) se lenne. Egy másik közleményben pedig azt olvastam, hogy egy évtizedek óta feladatait, tennivalóit illetően alapvető tévedésben élő ember, miután öt éven át az állítólagos „történelmi” vallási közösségének, imahelyének közüzemi számláit (a víz- és gázfogyasztás ellenértékét) sem fizette, milliós tartozásokat halmozott fel, most viszont azzal dicsekszik, kérkedik, hogy ingyenesen ételt osztogat! Persze nem a vele állítólag azonos vallásúaknak, vagy azok közül is a leginkább rászorulóknak…Dehogy! Jellemző, hogy azok közül a kiváló média szakemberek közül, akik átvették és közzé tették/teszik e híreket eddig még senkinek eszébe nem jutott, hogy megkérdezzék: vajon miből? Kinek a költségén, milyen pénzből? Mely bográcsban, ki főzte, a nem tudom hány adag ételt? - amit aztán állítólag nagy csinadrattával szétosztott!
Erre mifelénk is osztogatnak persze különféle dolgokat. A tél beállta előtt például zsákokba csomagolt kőszenet, amivel főteni lehet és amit minden rászorulónak házhoz visznek. Vagy itt van az úgynevezett „népkenyér” (törökül: halk ekmek), ami kábé olyan, mint a Kádár-korszakban a 3,60-as, egykilós fehérkenyér volt. Amire úgy emlékszem, hogy mindig frissen lehetett kapni és nem kevertek bele semmiféle adalékanyagot, ízfokozót és más mostanában divatos lassan ölő mérgeket. És persze, akár hiszitek akár nem, kicsi lánykák, bográcsot is lehetett kapni. Rézből, aluminiumból, vagy öntöttvasból készültet. Kicsit is, nagyot is, és egészen nagyot is. Olyat is, amiben a nagymamaféle szilvalekvár hetekig készült, hogy aztán olyan sűrű legyen, hogy még a kanál is megálljon benne!
A kommunista diktatúra, a beszolgáltatások idején, amikor Magyarországon nem volt szabad önállóan gondolkodni sem, és amit a magyar paraszt megtermelt, annak nagy részét egyszerűen elvette az állam… Bizony nem volt könnyű az élet, raádásul mostanában folyton kiderül, hogy sok akkoriban általunk is jól (?) ismert emberke, titkos jelentéseket írogatott rólunk, meg másokról is. Egy-egy ilyen régi bográcspartin bizony előfordulhatott, hogy amit a barátaid előtt mondtál másnap már ott volt a jelentés róla a titkos akták között. Furcsállottuk is akkoriban, hogy némelyek milyen könnyen jutnak jobb pozícióhoz, vagy nagyobb jövedelemhez, de okát akkor még nem tudtuk.
Nagyon tévedtek kicsi lánykák, ha azt hiszitek, hogy ez csak ott, a korabeli Magyarországon volt így. Messziről jött sztyeppei barátainktól, az elfeledett rokonságtól tudom: ők legalább olyan kiszolgáltatottak voltak annak idején, mint mi. Értük is hamar jött a hatalom egyenruhás embere, ha egy báránynak véletlen-készakarva lába törött, és a más hiten lévő szomszéd megérezte a kondérban-titokban készülő étel szagát. Persze ha ő is, és a rendőr is kapott belőle, előfordulhatott, hogy az önnön hatalmától megrészegült közeg nem rúgta fel a bográcsot. Ő maga is degeszre ette magát…
Ugye mennyi sok hasonlóság van a keleti népek és a mi történeteink között? Csak hát, akkoriban a mesés kelet csodáiról másokat mondtak nekünk, és a bográcskultúra hasonlóságairól sem sok fogalmunk volt…
Mellesleg ezen a fenti sokbográcsos képen az látható, ahogyan manapság is készül az étel errefelé...
Bejegyzések
